Azt gondolom, alapvetően szelíd ember vagyok, ám vannak olyan pillanatok, amikor valamilyen rejtélyes oknál fogva belőlem is előbújik a megmondó ember. Legutóbb például akkor, amikor a tágabb családunkban egy kisbaba született.

A művész úr lebukott. A közelmúltban egy interjúból kiderült, hogy a még ma is vonzó egykori bonviván alkalmatlan az önál­ló életvezetésre. A felesége nélkül kicsúszna a lába alól a talaj, és menten éhen halna. Azt eszi, amit reggel és este elé tesznek, hiszen azt sem tudja, merre van a sarki közért. Arról sincs fo­galma, hogy vajon hol leledzenek a zoknik a lakásban. Így hát étlen-szomjan, mezítláb toporog mindaddig, míg oldalbordája meg nem oldja az efféle erőt próbáló helyzeteket.

Év vége felé közeledve az ember hajlamosabb a számvetésre. Mérlegre teszi a lassan elfogyó esztendőt, fel-felidézi a szívet melengető pillanatokat, a nagy találkozásokat, de a veszteségeket is. Persze akad olyan is, aki ilyentájt a múlt helyett inkább a jövőn töpreng szívesen. Évről évre megszületik benne az elhatározás: jövőre újat kezdek. Megváltozom, megvalósítom, megoldom…