Volt egyszer egy aranyszőke kislány, aki nagyon szeretett élni. Kétéves elmúlt, amikor a szülei elvitték egy sírkertbe, hogy ott együtt imádkozzanak. Tetszett neki a sok virág, elbűvölték a mécsesek, koszorúk, kövek. Olyannyira, hogy odaszaladt az egyik kősírra, és táncolni kezdett rajta. Hát szabad ezt? Azt már le se merem írni, hogy közben mit énekelt. De azt, hogy mi mindent tanultam tőle, megkísérlem.

A szó elszáll, az írás megmarad – tartja a mondás. Sokszor azonban a papír rég megfakult már, míg egy-egy fájó mondat évtizedeken, sőt akár egy életen keresztül is elkísérhet minket. Adjuk és kapjuk a szavakat. Vannak olyanok, amelyek erőt és bátorítást adnak, és amelyekbe kapaszkodva önmagunk határait is túllépve hihetetlen dolgokra leszünk képesek. De akadnak olyanok is, amelyek elbizonytalanítanak, megbénítanak, lehúznak. Rejlik-e „teremtő erő” a szavakban? Befolyásolhatják-e a kimondott gondolatok mások sorsát vagy akár a saját életünk alakulását? És vajon lehet-e ezeket a sorsrontó mondatokat „hatástalanítani”? – erről beszélgettünk Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal.

„Négygyermekes család vagyunk, csak Dóri már nincs közöttünk”

Jól tudjuk: a gyermek Isten ajándéka. De ha egyszer Isten ajándékot ad, akkor később miért veszi vissza? – kérdezzük. Hiszen még ma is előfordul, hogy egy gyermek meghal – sajnos gyakrabban, mint gondolnánk. Az ember olyankor csak áll, és nem érti Istent. Miért pont egy ártatlan újszülött? Miért pont egy hívő család kisbabája? Miért pont az enyém? Ezekről a megmagyarázhatatlan miértekről beszélgettünk Magyar Péterrel és Krisztával, akiknek a harmadik gyermekük, Dóri összesen hét hónapot élt.

Óvatos becslések szerint hazánkban minden nyolcadik ember alkoholista, mások több mint egymillió alkoholbetegről beszélnek. A függőség nincs tekintettel sem nemre, sem korra, sem végzettségre, és a zugivóktól a hétvégi lerészegedőkön át a folyamatos „nyomás” alatt lévőkig igen színes a paletta. Egy biztos: az alkoholizmus nemcsak azokat viseli meg, akiket fogva tart, hanem azokat is, akik családtagként – sokszor évtizedeken át – elszenvedik és végigasszisztálják a fájdalmas leépülést. Nagy Zsolt közel egy évtizede útitársként kíséri azokat, akik az önpusztítás helyett az életet választják.

Aki mindig a legjobbat hiszi

Nálunk a túlvilág egy polcon elfér. Sőt egy kosárban. Nálunk a nő a pult mögött olykor férfi. Hárman váltjuk egymást mögötte, s amire egyikünk sem képes, arra a pult igen. Egy oldalra gyűjti azokat, akiket az élet soha: a parkolóőrt és a megbírságolt áruszállító sofőrt, a farizeust és az eltévedt keresőt, a szenvedőt s azokat, akik hírből sem ismerik a miérteket. Nálunk a bolt neve Jó Hír, akkor is, ha a vevő néhanapján mást ért rajta, mint az eladó. Nálunk a könyv néha csak ürügy. Mert az életben nincs „adok” „kapok” nélkül.